„Hamis lemondás és valódi elengedés”
vagy
„Látszólagos lemondás vs. valódi belső szabadság”
Indiában nagyon sok sáfrányszín ruhát viselő szannjászí hordja ezt az öltözéket olyan indítékokkal, amelyeknek semmi közük a valódi spiritualitáshoz. Néha anyagi javak megszerzéséért, máskor valamilyen – többnyire önző és haszonelvű – cél eléréséért. Miközben a vallás és a spiritualitás teljes közömbösséget kívánna a világi dolgok iránt, ezek az emberek valójában mélyen bennük maradnak.
Nem az igazán jámbor, világi javaktól független emberek ellen szólunk. Éppen ellenkezőleg: a szerző úgy véli, hogy az ilyen egyszerűség és érdekmentesség elérése az egyetlen megoldás a modern problémáinkra. Több ilyen magas szinten fejlődött emberre lenne szükség. Sajnos azonban a társadalom nem ebbe az irányba halad; inkább az ál-spiritualitás terjed.
Egy erdő szélén, egy kis faluban élt egy remete. Kevés tulajdona közül volt egy gyönyörű kancája. Ez a ló annyira tetszett mindenkinek, hogy sokféle ajánlat érkezett a megvásárlására. A szádhu maga gondozta: friss zöld fűvel etette, a folyóhoz vitte fürdetni és itatni. Nem bízta rá senkire, attól tartva, hogy ellopják. Erős kötődés alakult ki benne a ló iránt. Szinte teljesen lefoglalta és nyugtalanná tette annak gondozása.
Egy közeli faluban élt egy férfi, aki erős vágyat érzett, hogy megszerezze ezt a kancát. Tudta, hogy a remete semmilyen körülmények között nem válna meg tőle, ezért tanítványként közeledett hozzá, felajánlva, hogy gondoskodik róla és minden szükségletét ellátja.
A remete elfogadta a tanítványt és szolgálatait, egy kivétellel: nem engedte, hogy a lóval foglalkozzon. Bár a tanítvány fokozatosan elnyerte a remete szeretetét, a ló gondozását továbbra sem bízta rá.
A tanítvány ekkor döbbent rá, milyen nehéz lesz megszereznie a lovat.
Idővel a remete megbetegedett. Bár legtöbbször ágyban feküdt, amikor a ló gondozásáról volt szó, mindig felkelt és maga látta el. Az állapota azonban súlyosbodott, és egy napon már nem tudott felkelni.
Aznap magához hívta a tanítványt, és megkérte, vigye le a lovat a folyóhoz inni. A tanítvány azonnal megragadta a lehetőséget. A kapuhoz vezette a kancát, majd engedélyt kért, hogy a saját holmiját a hátára tegye, mondván, félne másként felülni rá. A remete, lázasan, beleegyezett.
A tanítvány felült a lóra és elvágtatott. Végül sikerrel járt.
Ilyen mélyen gyökerezik a világi dolgokhoz való ragaszkodás – még az úgynevezett remetékben és „isten embereiben” is.